Kézilabda fotózás alapjai II.

Gyakran kapok olyan kérdést, milyen felszerelés szükséges ahhoz, hogy megfelelő minőségű akciófotók készítésére legyen alkalmas? Továbbá milyen beállításokkal érdemes dolgozni? Most két bejegyzésre bontva összefoglalom az én saját tapasztalataimat ebben a témában. II. rész.

A cikksorozat első részében leírtam milyen szettet gondolok minimálisan megfelelőnek  a kézilabda akciók fotózásához, illetve, hogy mire érdemes odafigyelni a felszerelés összeállításakor. A mostani második, befejező részben a tapasztalataim alapján legideálisabb beállításokról és a kézilabda pályák alapvető szabályairól lesz szó.

Mindig magunk válasszuk ki a legideálisabb beállításokat!

Ha már rendelkezünk a megfelelő felszereléssel, akkor nagy hiba lenne azt gondolni, hogy a gép majd helyettünk is elvégzi a megfelelő beállításokat és mostantól csak az exponáló gomb nyomkodása vár ránk. Összehasonlíthatatlanul jobb végeredményt lehet elérni ha szinte mindenben manuális megoldást választunk. (Talán az egyetlen kivétel az autófókusz használata, hiszen a gyors mozgást lekövetni is igen jó reflexeket és nagy gyakorlatot igényel, nemhogy a megfelelő élességet is magunk próbáljuk beállítani manuálisan.) Mivel a kézilabdacsarnokokban meglehetősen kevés a fény (vakut használni pedig tilos – erről részletesebben lent), a nagy fényerejű objektívek használata mellett is igen magas ISO-érzékenységre lesz szükségünk a mozgás megfagyasztásához megfelelően rövid záridő eléréséhez. Természetesen a magas (1600-3200 vagy akár még több) iso-val együtt jár a képzaj is, de sokkal kevésbé rossz egy zajos kép a bemozdultnál! A sportjelenetek bemozdulásmentes megörökítéséhez 1/500 (azaz a másodperc ötszázad része!), vagy még ennél is rövidebb záridő használata a legideálisabb, de azért ha ennek csak a kétszeresét (1/250) tudjuk elérni, már akkor is bizakodhatunk abban, hogy nem megyünk haza eredménytelenül a mérkőzést követően. Mivel a fény kiemelten fontos szerepét nem is kell külön hangsúlyozni, a rekeszértéket mindig a legtágabb használható értékre érdemes állítani, azaz az előző cikkben emlegetett objektívet nézve ez f2.8 lesz. Mivel az objektívek általában sokkal karakteresebben rajzolnak valamelyest lerekeszelve, magunknak kell kitapasztalni hogyan tudjuk a legszebb eredményt elérni, elképzelhető, hogy 1-2 értéknyi fényerőt beáldozhatunk az élesebb képek érdekében, de a tág rekesz használata a háttér megfelelő elmosása miatt is szükséges, ezáltal fog ‘kiemelkedni’ a téma. A rekesz-záridő párosítás valamint az iso-érzékenység mellett ugyanilyen fontos az is, hogy gépünket követő fókuszmódba állítsuk, így félig lenyomott expo-gomb mellett folyamatosan élesíteni fog a gép a mozgó témát, azaz a játékosokat követve.

Fotózás céljából az elmúlt hét év során nagyon sok magyar sportcsarnokban fordultam meg, és általánosan elmondható, hogy szinte minden csarnoknak vannak jobban és rosszabbul megvilágított részei, ezért fontos, hogy mérjük fel a lehetőségeket már a meccs előtt és mindig figyeljük a kijelzőt az elkészült képekkel, méghozzá lehetőleg a hisztogramokat is használva, majd szükség szerint korrigáljunk a beállításokon. Bár a fotózás helyét elég szűkös lehetőségek közül választhatjuk meg a meccseken (erről is részletesebben a cikk lentebbi soraiban írok), igyekeznünk kell a lehető legideálisabb hátteret megválasztani, azaz ha pl. a csarnok egyik oldala egy üres fal, míg a másiknál a nézőtér található, akkor célszerű inkább a nézőtérrel szemben elhelyezkedni, hiszen az a háttér sokkal inkább hozzá tud adni az elkészülő képek értékéhez, mint egy üres, vagy reklámokkal teli fal.

Amikor sportot fotózunk, leggyakrabban egyből JPG-be dolgozunk, hiszen egy-egy meccsen igen komoly mennyiségű képet fogunk elkészíteni, amihez nagy kapacitású és sebességű memóriakártya szükséges, és a sorozatkép-sebességben is jobb eredményt érhetünk el a “nyers” raw-állományokat kihagyva. Természetesen ennek a néhány előny mellett hátránya is lesz, ezek közül egyik legjelentősebb a fehéregyensúly utólag kevéssé módosíthatósága, azaz nagyon fontos jól beállítani a helyszínen a megfelelő fehéregyensúlyt.

Válogassunk, vágjunk, utómunkázzunk!

A fotózást követően az elkészült fotókkal még elég sok időt el kell töltenünk mire lezárt ügynek tekinthetünk egy mérkőzést a mi szemszögünkből is. Mivel a mai fényképezőgépek már igen nagy megapixel-számmal rendelkeznek, ezért viszonylag könnyen megvághatjuk az elkészült képeket úgy, hogy a kész képek még mindig megfelelően előhívhatóak lesznek legalább A4-es méretben is. A vágásnál lehetőleg próbáljuk megtartani az eredeti képarányt, de sokszor a rögzített téma megkívánja, hogy ettől a szabványtól mégis eltérjünk, hiszen nagyon zavaróak tudnak lenni a belógó “gazdátlan” végtagok, vagy ha épp nem tudtuk tökéletesen lekövetni a mozgást és a téma a kép legszélére került. Célszerű nem a legszűkebben fotózni az akciót, mert kevés annál bosszantóbb eset van, mint amikor a játékos kezében lévő labda pont kicsúszik a képből. Próbáljunk az akcióképeken túl érzelmeket visszaadó pillanatképeket is elkapni.

Nagyon fontos a képek alapos és szigorú átválogatása, tartsuk észben, hogy “a majdnem jó kép, rossz”! Azaz, csak és kizárólag a legjobb, hibátlannak mondható fotóinkat tegyük közszemlére, osszuk meg másokkal, mert sokkal értékesebb tíz kiváló fotó, mint egy harminc vegyes minőségű képből álló sorozat.

Alapvető fotós szabályok a kézilabda pályákon

Az EHF (Európai Kézilabda Szövetség) évről-évre nagyon szigorú szabályzatot ad ki a fotózás feltételeiről, ezen szabályok közül a magyar pályákon természetesen csak néhány kerül következetesen alkalmazásra, ezekből következzenek a legfontosabbak.
A küzdőtéren való fotózásra engedélyt (akkreditációt) szerző ember a lehetősséggel felelősséget is kap, azaz már semmiképp nem engedhet meg olyan dolgokat magának, mint egy a lelátón elhelyezkedő szurkoló. Értelemszerűen tilos a játékba való bármilyen beavatkozás, a pályára lépés, a játékosok zavarása, a játékvezetők teljesítményének kritizálása, mobiltelefonon hangosan beszélni stb..
Küzdőtérről fotózni az alapvonalon a saroktól a hatosvonal festéséig elhelyezkedve lehet, illetve oldalt, nem a kispadok felőli oldalon. Az előírás szerint hivatalosan legalább egy méterre kellene lenni a pályavonalak felfestésétől, ám nagyon sok csarnokban ez fizikailag is lehetetlen (értsd 1 méternyi hely sincs, nem hogy több). A fotózás megkülönböztető mellényben végzendő, ezt van ahol a klubok biztosítják, van ahol magunknak kell megoldani, és minden esetben eltérő színűnek kell lenni nem csak a játékosok és a játékvezetők által viselt mezek színétől, hanem a csarnokban a biztosítást végző cég embereinek mellényétől is, azaz legjobb ha legalább két élénk színű (pl. narancs és citromsárga) mellény van a táskánkban. Fotózni ülve vagy állva is lehet, de a pozícióváltást a legtöbbször nem szeretik az ellenőrök.
Vakut használni az EHF előírásai szerint a nemzetközi mérkőzéseken szigorúan tilos (az akkreditáció elvételével jár!), van, hogy idehaza nem szólnak még emiatt, de mindenképp kerülendő, mert zavarhatja a sportolókat a nagy erejű fényvillanás.
Koszos lábbelivel a küzdőtérre menni nem csak illetlenség, hanem a pályára felkerülő szennyeződések kiemelten balesetveszélyesek is. Ha a kinti körülmények miatt a cipőnk elkerülhetetlenül koszos lesz, vagy az alapos megtisztításáról vagy akár váltócipőről kell gondoskodnunk belépés előtt.
Sosem szabad eltakarni a kihelyezett reklámtáblákat, molinókat, mert nagyon rövid idő alatt “közellenséggé” válhatunk a rendezők szemében. :)

Fehér Viktor, 2013. február

Az írás teljes egészének vagy részleteinek továbbközlése kizárólag a forrás (v-man.hu) feltüntetésével, írásbeli tájékoztatás (viktorke@gmail.com) mellett lehetséges.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!